Mottó: "Csak semmi pánik!"

Pánikbetegségem története

Az első pánikroham - most már tudom, hogy biztosan az lehetett - zsenge gyermekkoromban tört rám: emlékezetem szerint Bodorfán nyaraltam nagymamámmal az ő testvérénél, és egyik éjszaka ébredtem arra, hogy iszonyatosan rosszul érzem magam. Ma már nem tudom pontosan leírni a tüneteket, csak arra emlékszem, hogy azt hajtogattam: úgy érzem, mintha "rizsa" lenne a számban. Ez még 6 éves korom előtt történt, de általános iskolás koromban is időnként előfordult.

Nyolcadikos koromban egy ilyen rosszullét után egy hét kivizsgálásra beutalt az orvosunk az egyik budapesti kórház gyermekosztályára májgyulladás gyanújával (?!). Persze minden vizsgálat negatív leletet eredményezett. Akkoriban fogalmazódott meg bennem a jövőmmel kapcsolatban, hogy én "valamilyen tudós" akarok lenni felnőtt koromban, és mivel nem tudtam mivel jár, ha kívánok valamit, a testi betegségektől és a kórháztól való félelmem miatt azt kívántam, hogy lehetőleg valamilyen "előkelő" agyi betegségem legyen, ha már kell lennie valaminek, olyasmi, mint pl. a migrén.

Középiskolás koromban nem volt egyetlen pánikrohamom sem. Negyedikben, miután én is jeleztem abbéli szándékomat, hogy szeretnék egyetemen továbbtanulni (akkor már kikristályosodott bennem, hogy csillagász akarok lenni), a többi továbbtanulni szándékozóval orvosi alkalmassági vizsgálaton estem át. Akkor azt mondták, hogy a szívemmel valami nem stimmel, ezért elküldtek kardiológushoz EKG vizsgálatra. Emlékszem, tetőtől talpig teletapasztottak elektródákkal, jó néhány méternyi papírszalagot telerajzolt a készülék, majd ezzel a szalaggal visszaküldtek az alkalmassági vizsgálat orvosaihoz. Azok azt átböngészve megállapították, hogy a későbbiekben előfordulhat, hogy szívritmus-zavarom lesz, de ez nem biztos és amúgy sem akadálya ez a továbbtanulásnak.

Az sikeres érettségi és a sikertelen felvételi vizsga után hirtelenjében nem is tudtam, hogyan tovább? Azt tudtam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot és a következő évben újra felvételi vizsgára jelentkezem, na de addig is valamit csinálnom kellett, mert szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy dolgozzam és járuljak hozzá a családi költségvetéshez, amíg nem kerülök be az egyetemre.

Azon a nyáron vonult be sorkatonai szolgálatra a falu mozigépésze, és én a mozi üzemvezetőjének nagy örömére elvállaltam, hogy helyettesítem a srácot az elkövetkező két évben. Na persze akkor emiatt jövő évben nem fogok felvételizni, de hát úgy éreztem ráérek. A mozigépészet mellett postáskodtam is - társasházunkban szomszédunk volt a postafőnök, aki rábeszélt a táviratkihordói munkára, amit néhányszor egy-két hónapra megfejeltem tényleges postai kihordási munkával az egyik körzetben, amelynek a kihordója időnként asztma miatt egy-két hónapra szanatóriumba vonult.

Nem mondhatnám, hogy anyagilag rosszul lettem volna elengedve, ezt jelzi az pl., hogy az Ecseri-piacon (70-es évek vége, 80-ok eleje!) pl. a Levis farmer vagy a Pink Floyd The Wall hanglemezének megvásárolása nem jelentett pénzügyi nehézséget. Az alkohollal egyre szorosabb lett a kapcsolatom - már középiskola 3.-4. osztályos koromban sűrűn látogattam a haverokkal a pesti sörözőket - főleg mivel észrevettem, hogy eredendően visszahúzódó, gátlásos/szorongásos természetemet jótékonyan befolyásolja az alkohol pl. a lányokkal való kapcsolatok ápolása terén. ("Sajnos" az alkohol ízét nem szerettem.)

Mozigépész-postás koromban aztán egyre többször vastagon belecsaptam a lecsóba és jó néhányszor tisztességesen lerészegedtem, olykor "filmszakadásig" is. A rekord az volt, amikor egyszer egyedül voltam otthon és este egy hét decis rumosüveget talán félóra alatt kiürítettem. Na, akkor másnap kemény volt a postásélet, főleg hogy éppen helyettesítettem az asztmás postást: 10 óra tájban küldtek rám egy táviratkihordót, hogy megtudják miért nem vettem fel a munkát reggel 7 órakor. Máskor pedig előfordult, hogy postai munkaszüneti napomon délelőttől estig huszonvalahány sört legurítottam és úgy mentem a moziba vetíteni. Szerencsére nem történt gikszer, bár olyan kettős látásom volt, hogy a cinemaszkóp filmet is megkettőzve láttam a vásznon a filmvászonnal együtt a gépházból.

Aztán leszerelt a mozigépész srác, és így aktuálissá vált, hogy a következő évben sikeres felvételi vizsgát tegyek az ELTE TTK Fizikus szakára jelentkezve. (A fizikus szak előfeltétele volt akkoriban a csillagász - és meteorológus - végzettség megszerzéséhez oly módon, hogy másodévtől az ember felvette a csillagász - avagy meteorológus - tantárgyakat a fizikusi tantárgyak mellé és úgy járta végig az öt évet). Erre pedig kemény tanulással kellett felkészülni, ami munka mellett nem tűnt egyszerűnek. Ezért fájó szívvel bár, de megváltam a postától is és egyik haverom tanácsára elhelyezkedtem a SZÖVAUT-nál kocsikísérőként. Ez olyan munka volt, ami néhány óra teherautóra történő fel- és lepakolásból valamint rengeteg órányi utazásból állt. Ez remek lehetőség volt a középiskolai matematika és fizika átismétlésére és kicsit magasabb tudásszintre emeléséhez, felvételi gyakorló feladatsorok garmadájának megoldásához. Emellett persze továbbra is aktívan alkoholizáltam, de azt azért meg kell említenem, hogy az érettségi utáni három évben elvégeztem a TIT Csillagászati Szabadegyetemét, és sűrűn megfordultam a Planetáriumban is...

Szóval három éven át eléggé mozgalmas életem volt, de egyetlen egy pánikrohamot sem tapasztaltam, már el is felejtettem a régi rosszullétek rossz emlékeit is!

Aztán sikeres felvételi vizsgát tettem, igaz hogy nem az ELTE-re, hanem a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Egy év katonaság következett, valahogyan eltelt, nem volt valami kellemes. Aztán irány az egyetem! Az első félév után már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem fogok átjelentkezni második félévtől az ELTE-re, hogy felvegyem a csillagász szakot. Ugyanis egyrészt érzékeltem, hogy önmagában a fizikus szak tananyaga is eléggé kemény, másrészt pedig az egyetemen megismerkedtem egy debreceni "tűzrőlpattant menyecskével", akinek az első félév végén megkértem a kezét, és még az év nyarán házasságot is kötöttünk. Az öt év gond nélkül eltelt, pánikbetegségnek nyoma sem volt. Ötödév elején azonban előjött a szív probléma: úgy éreztem, hogy szívverésem időnként kihagy egy ütemet. Továbbá előfordult néhányszor valószerűtlenség-érzésem is. De azért meglett az államvizsga és kiléphettünk a nagybetűs Életbe.

Kis falumba költöztünk, én (mivel beláttam, hogy belőlem legfeljebb középszerű fizikus lehetne csak) egy helyi finommechanikai cégnél helyezkedtem el, nejem pedig a helyi gimnáziumban, lévén hogy végzettsége matematika-kémia szakos középiskolai tanár. A cégnél konstruktőri beosztásban dolgoztam, ami azt jelentette, hogy a termék-fejlesztésben vettem részt fizikusi szemszögből végigkísérve a folyamatokat. Az első pár hét után beilleszkedtem, nem volt gond, jól kijöttem a kollégákkal az irodában és a műhelyekben is.

Azonban kezdődött a gyógyszerezés: az üzemorvosnak az alkalmassági vizsgálat során bevallottam szívritmuszavaromat és ő ezért Betaloc kúrára fogott. Ugyanakkor elmagyarázta, hogy nem kihagy egy ütemet a szívem, hanem nagyon gyorsan kettőt ver, aztán folytatja a rendes ütemben és ezt érzékelem pillanatnyi szívmegállásként. Kellemetlen, de nem halálos dolog, 100 évig elélhetek ezzel a betegséggel. (Akkor jó!)

Mivel úgynevezett elő-felvételisként voltam egy évet sorkatonai szolgálaton, és másfél év volt akkor a teljes letöltendő szolgálat, lecsapott rám is a bárd és 1989 februárjában a maradék fél év letöltésére visszautasíthatatlan meghívást kaptam a Magyar Néphadseregtől. Így kerültem Börgöndre 27 évesen, azaz életem 28. évében, amelyet ha betöltöttem volna, akkor már a hadsereg sorkatonaként nem tarthatott volna igényt szolgálataimra. De a sereg résen volt! Akikkel együtt vonultam be, nagyapónak szólítottak, megadva nekem a kötelező tiszteletet. Sajnos már másnap szétosztásra kerültünk, engem megkaparintott magának az X század parancsnoka (X: titkos információ!), aki, ezt el kell ismernem, a maga önző módján a lehető legjobban bánt velem: megmentett attól, hogy Debrecenbe vigyenek tartalékos tiszti iskolába, és szinte minden hétvégén elengedett vagy rövid, vagy hosszú eltávozásra. Ennek persze ára volt! Mivel Börgöndre akkoriban a selejt kategória került besorozásra (legalábbis a helikopteres egység kiszolgáló századainak esetében), a legtöbb suhanc nem volt alkalmas semmilyen szolgálatra sem, csupán "golyófogók" voltak. Ennek megfelelően a 24 órás kapu-, őr- és bel-szolgálatok ellátása a megfelelő emberanyag hiánya miatt nem kevés főfájást okozott a századparancsnokoknak. Úgyhogy én éppen kapóra jöttem, és sajnos hetente legalább három alkalommal valamelyik 24 órás szolgálatot teljesítettem. Ez nem volt kellemes, sőt kifejezetten kellemetlen volt, hiszen pl. nem tudtam magamat rendesen kipihenni. A kapu- és őrszolgálat sem volt leányálom, de a bel-szolgálat kifejezetten felülmúlta mindkettőt stressz szempontjából. Ráadásként időnként a nőtlen tiszti szállás kapu-ügyeletesi szolgálatára is beosztottak, ami pl. azzal járt, hogy az egész épület folyosóit és lépcsőházát reggel és este takarítani kellett, továbbá akkor is ha nem találták megfelelőnek a tisztaságot. De legalább a konyha-szolgálattól mentesültem, arra a "selejt" is jó volt. Az már csak hab volt a tortán, hogy az "elöljáróim" többsége (a tiszthelyettesek főleg, de a tisztek egy része is) nálam fiatalabb volt, és ez valamint az, hogy irritálta őket egyetemi végzettségem, szinte tüzelte őket arra, hogy a lehető leginkább megalázó feladatokkal halmozzanak el, amikor csak megláttak. Pl.: "Maga fizikus? Háhá, akkor van magának egy testhezálló feladat!" És egy hétig minden "szabad" percemben vasat fűrészeltem, ami ugyebár fizikai, tehát fizikusnak való munka.

Jól jellemzi a Magyar Néphadsereg sorkatonáira akkoriban (nem csak Börgöndön) váró állapotokat egy szintén elő-felvételis jogász végzettségű srác kijelentése, miszerint: ő tanulmányai során megfordult mindenféle büntetés-végrehajtási intézetben, és tapasztalatai szerint a fogházakban sokkal jobbak a körülmények, mint a börgöndi laktanyában. Szerencsés srác volt egyébként, mert a laktanya-parancsnokságra került állandó irodai beosztásra, és székesfehévári lévén minden nap hazamehetett, gyakorlatilag csak napi nyolc órát töltött benn a laktanyában.

Egy szerencsétlenebb sorstársam, szintén felsőfokú végzettségű, aki ion-inplantációs technológus volt civilben, egyfajta állandó konyhaszolgálatot teljesített: naponta háromszor gyalog, háti éthordóban hordta ki az ételt az egyik relé-pontra, naponta háromszor szállította vissza a moslékot, naponta háromszor mosogatta nála fiatalabb suhancok tányérjait és evőeszközeit és persze a háti éthordót. Micsoda karrier! És még sorolhatnám a Börgöndön tapasztalt negatív élményeket, szinte vég nélkül.

Nem csoda, hogy az állandó stressz miatt egy hónap alatt több mint 15 kg-ot fogytam; el is küldtek a Budapestre a Központi Katonai Kórházba pajzsmirigy-vizsgálatra, ami persze azt mutatta ki, hogy kutya bajom!

További stresszt okozott az, hogy a század-kantint, amit ketten vittünk egy normálisabb sráccal, és amelybe pénzt is fektettem be pl. kávéspoharak vásárlása formájában, egyik éjjel feltörték és az összes cigarettát elvitték "ismeretlen" tettesek. A hiányt a kantin nyereségéből kellett pótolnunk, éppen hogy csak null-szaldóval tudtunk kijönni a szituációból!

De a koronát az tette fel az egészre (és szerintem ez volt az utolsó csepp a pohárban, ez "hozta ki" a pánikbetegségemet), hogy egyik hétvégi bel-szolgálatom alkalmával néhány pesti vagány elszökött Pestre, és a katonai rendészet gyűjtötte be őket holtrészegen. Az ügyeletes tisztet értesítették a pesti VÁP-tól, hogy mehetnek a "rabokért". A tiszt ennek következtében tajtékozva megjelent századunknál és leordította a fejemet, mindennek elhordott; megvádolt, hogy összejátszottam a szökevényekkel, eltitkoltam a hiányzásukat satöbbi. Persze fogalmam sem volt az egészről - azt sem tudtam eleinte, hogy kikről van szó. Látásból is alig ismertem a század katonáinak jó részét, hiszen alig egy hónapja vonultam be és időm nagy részét a századtól távol töltöttem (őrség, kapuszolgálat stb., még temetésen is voltam dísz-század tagjaként). Az ügyeletes tiszt megfenyegetett, hogy hadbíróságra viszi az ügyemet. Rendesen be is tojtam, mert ez akkor nem volt üres fenyegetőzés (1989-ben vagyunk, még éppen a "rendszerváltás" előtt!). Én megértettem az ügyeletes tiszt lelkiállapotát, azon a héten volt március 15-e, és az őrszázad katonái még a hétvégén is készültségben voltak éles lőszerrel történő bevetésre az esetlegesen "elfajuló" Székesfehérvári tüntetések miatt. Annak a tisztnek kellett volna adott esetben a tömegbe lövetésre vezetni a srácokat, akik közül többen is kijelentették, nem is nagyon halkan, hogy ők bizony a tömeg helyett a tisztre fognak lőni.

Szumma szummárum, megváltásként fogadtam a hírt április tájékán, miszerint lecsökkentették egy évre a kötelező sorkatonai szolgálatot, ami esetemben azt jelentette, hogy azonnali hatállyal le kellett szereltessenek. Így szabadultam ki áprilisban, két hónap olyan szolgálat után, amely mély nyomot hagyott bennem. Nem is kellett sokat várnom az első pánikrohamra...

1989 nyarán, munkahelyemen történt először, hogy teljesen nyugalmi helyzetben (egy nem túl érdekes Loctite termékbemutatón) hirtelen légzési nehézségem támadt: fiziológiailag akadálytalan be- és kilégzés mellett heves légszomj; azt hittem menten megfulladok! Első ijedtségem után elnézést kérve rosszullétre hivatkozva távoztam a helyiségből vizet inni, majd a szabad levegőre. A légszomj továbbra is fennmaradt, a megfulladástól való félelemtől összeszorult a gyomrom és a pulzusom jelentősen megemelkedett, feltehetően a vérnyomásom is. Úgy tíz percig tartott a dolog.

Még két-három alkalommal szenvedtem el ilyen jellegű, váratlanul jelentkező és spontán, viszonylag gyorsan elmúló rosszullétet az év decemberéig. (Na persze egy pánikroham sohasem lehet eléggé rövid idejű!) Ekkor már kezdtem kissé aggódni, de cselekvésre csak azután került sor, hogy amikor karácsonyra feleségem szüleihez utaztunk Debrecenbe, gyakorlatilag Budapesttől Debrecenig a vonaton folyamatosan fennálltak a roppant kellemetlen tünetek váltakozó intenzitással. Csak a nemrég elvégzett agykontrol tanfolyamon tanultak segítségével ellazulva vészeltem át az utazást nagyobb baj nélkül. (Akkor még a "nagyobb baj" pl. az lett volna, ha a következő állomáson le kellett volna szállni a vonatról miattam.)

Megérkezésünk után elmúlt a rosszullét, jóízűen megebédeltem, és estére - pedig anyósom főztje ezt egyáltalán nem indokolta volna - rettenetes gyomorrontásom lett. (Ma már tudom, hogy ez egyfajta pszichoszomatikus tünet volt.) Még aznap este felkerestük feleségem szüleinek háziorvosát fulladásom ügyében. Mert bizony egyszer-kétszer ez is előjött délután. A házorvos panaszaimat meghallgatva vérnyomást mért, és a mért értékeket olyan magasnak találta, hogy ott helyben sürgősen be kellet vennem valamilyen tablettát, aminek hatására a tíz perc múlva újramért vérnyomásom már megfelelőnek találtatott. Így aztán magas vérnyomás diagnózisát állapította meg és felszólított, hogy háziorvosomat azonnal keressem fel, miután hazautaztam. Hát jó.

Egy-két napig még maradtunk. Én gyomorrontásommal kínlódtam a hálószobában, amikor egyszer csak "örömmel" jelentette a család, hogy az éppen nézett TV-műsorban, ahol Gábor S. Pál szerepelt, pontosan olyan betegségről beszéltek, ami nekem van, és a műsorban elhangzottak szerint vélhetően pánikbetegségben szenvedek. "Hurrá!"

Szerencsés (vagyis pánikroham mentes) hazautazásunk másnapján háziorvosommal közöltem a debreceni orvos diagnózisát és a pánikbetegség gyanúját. Erre ő a Betaloc dózis emelését és valamilyen nyugtató szedését írta elő. Mivel panaszaim nem szűntek, sőt a rosszullétek egyre gyakoribbakká váltak és már kezdett agorafóbia és klausztrofóbia is kialakulni, háziorvosom további nyugtatók felírásával próbálkozott, ha jól emlékszem az utolsó az akkoriban divatos Rudotel volt. Persze nem történt javulás az állapotomban. (Volt olyan ijesztő pánikrohamom is - hála Istennek nem sűrűn -, amikor feleségem az orvosi ügyeletet is kihívta, mert már izomrángásaim voltak az egész testemen. Persze az ügyeletes orvos "nem volt benn", az asszisztens megígérte, hogy szól neki, amikor visszajön - azóta sem érkezett ki hozzánk...) Akkor telt be a pohár, amikor orvosi ügyeletre kellett kísérni egy minden addiginál intenzívebb pánikroham miatt, amely az egyéb kellemetlen tünetek mellett már igen erős halálfélelemmel társult. Az ügyeletes orvos jobb híján adott egy Andaxin injekciót, ami igen kellemes hatásúnak bizonyult: rövid idő alatt megszüntette a pánikrohamot.

Háziorvosom másnap közölte, hogy az Andaxin injekció nem jelenthet hosszú távon megoldást, és beutalt ideggyógyászati szakrendelésre, Székesfehérvárra. Első alkalommal autóbuszon utaztunk a rendelésre, így hamar kiderült, hogy bizony most már a tömegközlekedéssel komoly gondjaim vannak. Hazafelé szerencsére Csákvárig ment a busz (olyan rosszul voltam, hogy legkésőbb Csákváron mindenképpen lemenekültem volna a buszról), a Bicskére menő buszra történő átszállásig eltelt bő félóra alatt rendbe jöttem, és nem kellemesen utazva, de végre hazaértünk.

Fehérváron az ideggyógyász szakorvos jóságos arccal bólogatva meghallgatta mesémet, és felírt egy rakás nyugtatót, már nem emlékszem a nevükre, de jó erősek voltak: néhány hónap betegállomány következett, mely során jó sokat aludtam és állapotom látszólag javult. Havonta megjelentem kontrollon, kizárólag gépkocsival utazva. Az ideggyógyászati "kezelés" során még valamilyen relaxációs technikát is megismertetett egy pszichológus, de a teljes tünetmentességet nem tudtuk elérni.

Ezért felvettük a kapcsolatot Dr. Gábor S. Pállal, aki azt javasolta, hogy hagyjam ott az ideggyógyászatot, mert ott a jelek szerint még nem hallottak a pánikbetegségről, így kezelni sem tudhatják azt. Mivel ő nem tudott fogadni teljes betáblázottsága miatt, beajánlott tanítványához, Dr. Arató Mihályhoz. Hála Istennek gyorsan sikerült Arató professzor úrral kapcsolatba lépni, és az első vizit után - saját felelősségemre - beszüntettük a székesfehérvári ideggyógyászati kezelést. A professzor úr Fevarin és Xanax kúrát javasolt; mellesleg a neurodermitisz kifejezést használva konstatálta, hogy pánikbetegségem pikkelysömör felléptével jár együtt. (Valóban meglehetős korreláció tapasztalható pikkelysömöröm belobbanása és a pánikrohamok gyakorisága és hevessége között: szinte mindig pontosan jelezte a pikkelysömör a gyógyszer-váltás szükségességét!)

Ez 1990 nyarán történt, a gyógyszeres kezelés kezdete után hamarosan tünetmentessé váltam olyannyira, hogy újra normális életvitelre voltam képes. Következő évben megpróbáltuk a gyógyszerezés elhagyását, de még korai volt, viszont kb. másfél évvel a kezelés megkezdése után gyógyulnak nyilváníttattam. Istenem, de örültem!

Bő fél év múltán azonban újra kezdődtek a bajok. Azonnal Arató professzor úrhoz fordultam, aki az előzőleg sikeresen alkalmazott Fevarin-Xanax kúra folytatását írta elő. Így aztán 1993-tól 1996 végéig váltakozó sikerrel folyt a harc a pánikbetegség ellen, gyógyszeres és gyógyszermentes tünetmentes időszakok váltakoztak. Az utolsó "gyógyult" időszakasz után már Arató professzor úr sem tudott fogadni betáblázottság miatt, annyit tudott tenni, hogy egyik tanítványának magánrendelésére beajánlott. (Ne feledjük, ez a kilencvenes évek közepe-vége felé volt, amikor a magyar orvostársadalomban a pánikbetegség gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt, és még a pszichiáterek többsége sem volt képben!) A "tanítvány" az előzőleg sikeresen alkalmazott Fevarin-Xanax kúrát alkalmazta, és újra javult a helyzetem (az anyagiaktól eltekintve, mivel havonta meg kellett jelennem a doktor úrnál, és bizony akkoriban a benzinköltség, a honorárium és a gyógyszerek folyamatosan és drasztikusan növekvő ára jelentősen megterhelte családi költségvetésünket). Az 1997 januárja és 1999 decembere közti időszakra esett az első gyógyszerváltás, amit életem leghosszabb pánikrohamának köszönhetek:

Nem emlékszem pontosan melyik évben, talán 1998-ban úgy döntöttem, hogy tesztelem az állapotomat és akkor egyszer nem kocsival mentem fel Budapesti magánrendelőbe, hanem tömegközlekedéssel. Úgy éreztem, nem lehet semmi probléma, jó ideje tünetmentes voltam. Hazafelé aztán alighogy felszálltam a 49-es villamosra a Kálvin téren, elkapott a rosszullét. Fogcsikorgatva kitartottam, nem szálltam le a villamosról csak a végállomáson, Kelenföldön. Na, ott aztán hogyan tovább? Két-három vonatot is hagytam elmenni, képtelen voltam felszállni rájuk. Kínomban "kisétáltam" az M1-M7 autópálya bevezető szakaszig, hogy stoppoljak, de ez teljesen reménytelen dolog volt. Visszamentem arra a peronra, ahonnan a következő vonat indult várhatóan kis falum felé. Óriási szerencsémre egy jó ismerőssel találkoztam itt, és vele beszélgetve valahogyan sikerült vonatra szállni és hazajutni.

Ezután Zoloft-ra váltottunk, és megtapasztaltam a gyógyszerváltás minden kínját - az előző gyógyszer már nem hat, mert kb. két hét alatt nullára csökkentettük a dózisát, az új gyógyszer pedig még nem hat, mert annak pedig még legalább két hét kell, mire kifejti hatását. Fúúú... Borzalmas dolog ez...

1999 őszén a doktor úr elhagyta a magánrendelőt előttem ismeretlen okból kifolyólag, és a továbbiakban az egyik pesti kórházban fogadott magánrendelésén. Azonban az iránta érzett bizalmam megrendült (amikor utolsó alkalommal fogadott a magánrendelőben, aznap sokat kellet várni megjelenésére; mikor végre beállított, meglehetősen zilált volt a külseje), ezért másik orvos után kezdtem kutatni.

A Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és Rendelőintézet Pánik ambulanciáján kötöttem ki, ahol egy pszichológushoz kerültem. Volt néhány sikertelen próbálkozás kognitív viselkedés-terápiával, ezért maradt a gyógyszeres kezelés, amivel sikerült is úgy-ahogy fenntartani a tünetmentességet. azonban csak olyan áron, hogy néhányszor gyógyszerváltásra kényszerültünk. Az utolsó sikeres gyógyszer a Seroxat volt, de annak a TB-támogatása megszűnt, ezért teljes lelki nyugalommal tértünk át a Paroxat-ra, ami gyakorlatilag ugyanaz a gyógyszer volt.

Sajnos hamar kiderült, hogy a Paroxat nem ugyanúgy hat rám, mint a Seroxat, és 2002 nyár végén emiatt egy hónapra betegállományba kényszerültem. Végül is a Paroxat dózisának megfelelő mennyiségű és időtartamú emelésével adott "lökés" jót tett. De még az év decemberében ismét betegállományba kényszerültem vonulni, és a fent említett "lökés" újbóli alkalmazásának hatására 2003 februártól ismét munkába álltam.

Március elejére mégis "sikerült" olyan állapotba kerülnöm, hogy minden reggel, amint beértem a munkahelyemre, rosszul lettem. Néhányszor napközben is - ilyen alkalmakkor már haza kellett "menekülnöm", mert a rosszullétek kezdtek "elvadulni". Hirtelen törtek rám (nem volt időm Xanax segítségével "élét venni"), szó szerint jeges rémülettel töltöttek el, képtelen voltam a munkahelyemen maradni, haza kellett mennem, és csak amikor hazaértem, akkor múltak el a pánikrohamok. Főnökeim kezdtek ferde szemmel nézni, de egyelőre sikerült a szabadságom terhére elszámolni a hiányzásokat.

Akkor telt be a pohár, amikor a szombatonkénti bevásárlás során már harmadszor lettem olyan rosszul a pénztár előtti sorban-állástól, hogy ki kellett menekülnöm. Felkerestem hát háziorvosomat, hogy vegyen megint betegállományba, amíg a pesti kezelőorvosom újra rendbe hoz. Háziorvosom most látott először pánikroham közben (nekem volt rohamom, nem neki), mert persze a rendelő várójában is rosszul lettem a várakozástól. Megmérte vérnyomásomat, és a mért értéket látva azonnal elrágatott velem egy tablettát, tíz perc múlva újra mérte és mindketten megnyugodtunk: ő az "irigylésre méltó" mért értékek miatt, én pedig azért, mert addigra "lecsengett" a rohamom.

Kezelőorvosom megint dózisemeléses "lökést" javasolt, de hiába minden, nem javult az állapotom. Május végére már ott tartottam, hogy otthonról csak úgy tudtam elmenni valahová*,

*(Már nem bárhová, ugyanis kezdett kialakulni az elkerülő magatartásom! A SPAR-ba pl. többé meg sem kíséreltem bemenni, feleségem vásárolt be szombatonként, én csak odafuvaroztam kocsival; már a bolt látványától is kisebb-nagyobb rosszullét fogott el, fel-alá sétáltam a parkolóban remegő gyomorral...)

hogy indulás előtt félórával bevettem fél mg Xanax-ot.  Ha hirtelen kellett elmennem hazulról valahová, akkor szinte 100% bizonyossággal rosszul lettem. Sőt ha csak rágondoltam, hogy most valahová el kellene mennem, olyan mértékű szorongás fogott el, amely megfelelt a betegség kezdetekor tapasztalt rosszullétek érzeteinek.

A sikertelenül elkerült rosszullétek odáig fajultak, hogy a légszomj, a jeges rémülettel és masszív halálfélelemmel párosuló valószerűtlenség-érzés, igen szapora pulzus, feltehetően jelentősen megemelkedett vérnyomás és izzadás mellett izomrángások és végtag-elzsibbadások is felléptek. Nem egyszer úgy éreztem, hogy ennél még az is jobb lenne, ha ott helyben meghalnék! Áprilisra erős elkerülő magatartásom alakult ki, de ami a legrosszabb, hogy már otthonomban is megint előfordult néhányszor pánikrohamom.

Kezelőorvosom ezért úgy döntött, hogy megvonjuk a bizalmat a serotonin-készítményektől, és más gyógyszert próbálunk ki. Így került sor az Anafranil kipróbálására, amely eleinte 75 mg-os dózis mellett jó hatásúnak bizonyult, egy-két hét után azonban ezt meg kellett duplázni. Kezelőorvosom biztos volt benne a kezdeti jó reagálás miatt, hogy most már rendben leszek, ezért nyugodtan kivette évi rendes szabadságát. Csakhogy nem kellet sok idő ahhoz, hogy az Anafarnil is "leszerepeljen": csak a rohamok intenzitását volt képes csökkenteni, de a tartós félelemérzet megmaradt bennem (szorongás, depresszió?), ráadásul még néhány mellékhatás is fellépett. Ezért felvettem a kapcsolatot kezelőorvosom egyik kollégájával, aki azt javasolta, hogy térjünk csak vissza a serotonin-készítményekhez, úgy, hogy szerez nekem egy doboz Seroxat-ot, és amikor az elfogy, térjek ét Paroxat-ra, amíg kezelőorvosom vissza nem tér szabadságáról, és akkor majd vele megbeszélem a továbbiakat.

Így aztán 2003 júliusától ismét Paroxat-kúrát alkalmaztunk, és meglepetésre eléggé jó eredménnyel. Egy darabig. Aztán 2004 tavaszára már odáig fajult a dolog, hogy kértem kezelőorvosomat, hogy kezdeményezze rokkantosításomat. Azt mondta, a praxisában eddig még senkiről sem tud, akit rokkantosítottak volna pánikbetegség miatt, de hát nincs vesztenivaló azzal, ha megpróbáljuk. Így kerültem 2004 májusának végén orvosi bizottság elé Székesfehérváron, a Távírda utcában. Nagyon sokat kellett várni, persze rosszul is lettem, de mire a bizottság elé kerültem, már hatott a sok Xanax.

Az első körben a Bizottság 50%-ot állapított meg, ami azt jelentette, hogy nem rokkant. Természetesen megfellebbeztem a szakvéleményt, és második körben már Budapestre kellett menni augusztus végén. Szomszédom vitt fel kocsival (én akkor már nem mertem egyedül beautózni Pestre a sok közlekedési lámpa és a dugók által okozott klausztrofóbia és annak hatására jó eséllyel kiváltott pánikroham miatti félelmem miatt). Kétszer meg kellett állnunk pánikroham miatt, így késve érkeztünk a vizsgálat helyszínére. A bizottság elnöke megfeddett a késés miatt, és amúgy is eléggé kelletlenül viselkedett velem szemben. Egy élmény volt ez a pesti kiruccanás, és az eredménye az elsőfokú vizsgálat eredményét erősítette meg, "Újabb felülvizsgálata 2007-ben szükséges.".

Maradtam tehát "egészséges", és a Paroxat-tal próbálkoztunk továbbra is. De már oda jutottam, hogy egyre nehezebb volt eljutnom a Dél-Pesti kórházba: hiába mentem az M0-son, ahol aztán egyetlen közlekedési lámpa sem volt, mégis párszor rosszullét környékezett, pláne amikor beszorultam három kamion közé öreg Skodámmal. Hála Istennek, 2005-től lakhelyemen is beindult a pszichiátriai szakrendelés, ezért elbúcsúztam kezelőorvosomtól, megköszönve addigi munkáját, és bejelentkeztem a helyi pszichiátriára.

Azonnal gyógyszerváltásra került sor: Anafranil-t és Fevarin-t szedtem a Xanax mellé. Ez a kombináció egy darabig elviselhetőbbé tette az életemet, dolgozni is tudtam. De aztán tavasz végére megint olyan állapotba kerültem, hogy úgy éreztem nincs tovább. Főnököm már hozzájárult ahhoz, hogy csak fél napot dolgozzam, a másik fél napért tartotta a hátát, én pedig újra kezdeményeztettem kezelőorvosommal a rokkantosítást. 2005 június 2-án történt a vizsgálat, megint Székesfehérváron a Távírda utcában, de más összetételű Bizottság előtt. Kezelőorvosom nagy meglepetésére és az én sokkal nagyobb megkönnyebbülésemre 67%-ot állapítottak meg, így rokkantsági ellátásra jogosult lettem, felülvizsgálat egy év múlva. Őszre megjött a határozat a Nyugdíjbiztosítási Igazgatóságtól, ezért fájó szívvel bár, de 2005.11.12-i hatállyal megszüntettük munkaviszonyomat közös megegyezéssel.

Rokkantnyugdíjasként jelentősen javult állapotom, a munkába járás miatti stressz elmaradása határozottan jót tett nekem; a nem túl magas, de állandó biztos jövedelmet jelentő rokkantnyugdíjnak köszönhetően "csak" csökkent életszínvonalunk, a létbizonytalanságtól megmenekült a család.

Nem unatkoztam otthon, elfoglaltam magamat házimunkával, ház körüli tevékenységekkel, kertészkedéssel. Azt nem állíthatom, hogy teljesen megszűntek a panaszaim, de jelentősen lecsökkent a pánikrohamok gyakorisága. Olyan napirendem alakult ki, hogy délelőtt tevékenykedtem, ebéd után aludtam kb. 3 órát, majd folytattam, amit abbahagytam.

2006 szeptemberében került sor a felülvizsgálatra, és 50%-ot állapítottak meg. Fellebbeztem és (érdekes módon) a novemberi vizsgálat 67%-ban állapította meg munkaképesség-csökkenésem mértékét, az újabb felülvizsgálat idejét 2007 decemberére tűzve ki. Erre a vizsgálatra végül is 2008 februárjában került sor, eredménye ugyancsak 67%, de az újabb felülvizsgálatot "csak állapotváltozás esetén szükséges"-nek határozták meg. Vagyis véglegesítettek.

2008-ban kezelőorvos cserére került sor amiatt, hogy kezelőorvosom (talán Rexetin-re történő) gyógyszerváltást követően egy hónap szabadságra ment, de az új gyógyszer nem vált be, sürgősen változtatni kellett, ezért bejelentkeztem kollégájához, aki szintén lakhelyemen rendelt. Apodepi és Mirzaten plusz Xanax kombinációval rögtön jó eredményt értünk el, és ha már vele történt a sikeres gyógyszerváltás, maradtam is az ő praxisában. A következő gyógyszerváltásra 2013 nyarán kellett sort keríteni, akkor az Apodepi-t fokozatosan Floxet-re cseréltük, és ezzel a kombinációval élek a mai napig is (2016.11.23.).

Folyt. köv.